A XVI. századi török hódítás révén Tata a török-magyar harcok állandó színterévé vált. Egyik legnevezetesebb ostroma 1597. május 23-án volt, mikor Gróf Pálffy Miklós, a császári-királyi seregek vezére csellel visszafoglalta a tatai várat a töröktől. A tatai vár jelentőségét is az növelte meg a tizenöt éves háborúban, hogy a XVI-XVII. században egy kiterjedt mocsársáv legfontosabb, ha nem az egyetlen átkelőhelye volt Buda és Győr között. 1594-ben Esztergom keresztény ostromát követően a török katonai vezetés Budát és az utánpótlás szállításának egyetlen lehetséges útvonalát, a Dunát féltve, megtámadta Győrt. A felvonuláshoz azonban, mivel Budáról erre vezet a legrövidebb út, mindenképpen el kellett foglalni Tatát. 1595 és 1597 között a figyelem a Dunántúlról kelet felé fordult. Erdély, Moldva, Havasalföld és a Habsburgok törökellenes szövetsége nyomán a hadműveletek súlya áttevődött az Al-Duna vidékére. Mihály vajda……

felléptével a dunai felvonulási út és a magyarországi vilajetek élelmezése szempontjából nélkülözhetetlen élelmezési bázis került veszélybe. Az újabb kutatások szerint igen valószínű, hogy a szultán 1596-os hadjáratának célja Erdély és a Habsburgok közötti szövetség megbontása volt. Hatvan elfoglalása után azonban, mivel a keresztény hadak következő célpontja Szolnok lett volna, a szultáni tanács Eger megtámadása mellett döntött. E fontos vár bevétele után ugyanis lehetőség kínálkozott Erdély és a királyi Magyarország elszigetelésére. Eger eleste, illetve Mihály vajda kiszorítása után, mivel a katonai helyzet az Aldunánál a keresztények számára már nem kecsegtetett sikerrel, a hadműveletek ismét a Dunántúlon folytatódtak. A török kézen lévő Győr elszigetelt helyzete ellenére zavarta a Bécsből Komáromba, Esztergomba irányuló szállításokat. Fontos volt tehát minél hamarabb visszafoglalni. Ennek a hadműveletnek volt előkészítése, ha úgy tetszik főpróbája Tata rajtaütéssel való visszavétele. Ahogyan az az eseményekből kitűnik, Pálffy és a tatai rajtaütést vezető parancsnokok alaposan felkészültek az akcióra. Pontos ismereteik voltak a terepről, a távolságokról, az utak járhatóságáról, a vizek állapotáról, a környékbeli falvakról, a lehetséges búvóhelyekről. De a várról is tudtak mindent. Ismerték az árkok mélységét, szélességét, a kapu szerkezetét, az őrség létszámát, de még a környékbeli török erődök parancsnokainak nevét is. De hogy az akcióra alaposan és régen készültek azt leginkább a petárdának, ennek a Magyarországon mindeddig nem használt fegyvernek a beszerzése igazolja.

A petárda rendkívül egyszerű elven működött. Egy harang alakú, vastag falú bronz öntvényt lőporral töltöttek meg, s egy kb. arasznyi vastag, erősen megvasalt falapra kapcsok, csavarok segítségével szilárdan felerősítették. A fegyvert a berobbantandó kapura akasztották, és begyújtották. A töltet égése során keletkező hatalmas nyomás a falapot a szó szoros értelmében keresztüllőtte a kapudeszkákon. A gyakorlatban azonban a petárda elkészítése és alkalmazása komoly szakmai ismereteket és rengeteg tapasztalatot követelt meg. Az eredményes robbantásnak ugyanis rengeteg előfeltétele volt. Az első probléma mindjárt a megfelelő méretű, formájú és minőségű petárdatest elkészítése volt. Az ágyúcsövek minőségével vetekedő bronz öntvényt kellett használni, különben a robbanás nem a kaput, hanem magát a petárdát vetette szét. Szintén nagyon kellett ügyelni arra, hogy milyen összetételű, égési sebességű, szemcsézettségű, lőport használtak a töltethez. Egy rosszul adagolt, gyenge minőségű töltet nem törte be a kaput, a túl nagy adag lőpor viszont a petárdát vetette szét. Mint a fentiekből remélhetőleg kitűnt, a petárdát általában egyedileg, az adott kapu méretéhez, vastagságához, szerkezetéhez igazodóan volt célszerű elkészíteni. Bár a forrásaink erről nem szólnak, csaknem biztosra vehetjük,  hogy a Tatánál felhasznált petárdát – a várkapu paramétereinek ismeretében – kifejezetten erre a feladatra, Bécsben készítették el. Ez annál is valószínűbb mivel a kapurobbantással való behatolás ötlete kétséget kizáróan Johann Bernsteintől, a robbantást később végrehajtó tiszttől származik.

Bernstein 1597. május 20-án felkereste Pálffy Miklóst Érsekújvárott. A tervek egyeztetése után innen indultak másnap Komáromba, ahol már készen várta őket a petárda. Még ezen a napon, estefelé hat sajkára és hat nagyobb hajóra behajózták Johann Baptist Pezzen kapitány frissen toborzott egységének 450 német katonáját. Húsz vallon és spanyol lovas lövészt negyven komáromi magyar lovassal a szárazföldön küldtek előre. A jelentésből ez ugyan nem derül ki, de a „menetbiztosítás” elvei szerint logikus és indokolt megoldásnak tűnik, hogy míg a lovasok a Duna déli partján kísérték a hajókat, a komáromi magyar gyalogosok pedig a Duna északi oldalán vonultak a Zsitva torkolatáig. Innen pedig feltehetően a korábban Pezzen kapitány embereit szállító hajók hozták át őket a déli parton fekvő Almás faluba. Ezt a megoldást valószínűsíti az is, hogy a gyalogosok a komáromi oldalon sokkal gyorsabban és kényelmesebben haladhattak, mivel az út kiváló volt és nem kellett sem rajtaütéstől, sem lelepleződéstől tartaniuk. Így a magyar gyalogság este kilenckor már meg is érkezett Almásra.

Az Esztergomból kirendelt csapatok viszont a rossz idő, a nagy szél és eső miatt sajkáikkal csak igen lassan haladtak előre az árral szemben, így félő volt, hogy a megbeszélt találkozóra nem érkeznek meg időben. Ez viszont veszélyeztette az egész terv sikerét, hiszen a vár megrohanásánál az első támadóoszlopot a külön erre a célra kiválogatott 500 esztergomi hajdú alkotta volna. Az esztergomiakat vezető Pogrányi Benedek ezért ezt az 500 embert partra tette, s gyalogosan indította el Almás felé. A hajdúk – feltehetően futva – éjfélre elérték ugyan Almást, de Pálffy és tisztjei úgy döntöttek, hogy a rajtaütést a következő éjszakára halasztják. Nyilvánvalóan nem tartották valószínűnek, hogy az erőletett menetben kimerült hajdúkkal, a felázott utakon még pirkadat előtt elérjék a várat. Bár az Almáson történő várakozás kétségtelenül jelentett bizonyos kockázatot, de közel sem akkorát mint egy elkapkodott felvonulás. Az Almáson áthaladó dunaparti út jelentősége és forgalma Esztergom 1595-ös elfoglalása után ugyanis erősen visszaesett. A tataiak a budai és győri török őrségekkel ugyanis a Bánhidánál átmenő úton tartottak kapcsolatot. Ennek ellenére Pálffyék mindent megtettek annak érdekében, hogy a tatai törökök nehogy tudomást szerezzenek jelenlétükről. Nem csak a Tata, hanem a Buda, Zsámbék, Székesfehérvár felé vezető utakra is erős őrcsapatokat állítottak fel. Ezek feladata – nehogy az úton járók hírt vigyenek a mieinkről – az volt, hogy minden arra vetődő utazót feltartóztassanak és őrizetbe vegyenek.

Miközben felállították az őrségeket és a csapatok pihenőre tértek, megérkezett az esztergomi sereg maradéka is. Ezzel a rajtaütésben résztvevő csapatok immár teljes létszámban együttálltak. Hogy pontosan mennyien, arról sajnos épp leghitelesebb forrásunk Pálffy Miklós jelentése nem közöl pontos adatokat. A főkapitány számszerűen csupán 1300 katonát említ, de sem a komáromi sem az esztergomi csapatrészek teljes létszámát nem adja meg. Így a Tata alá felvonuló katonaság számát – egyelőre – a két történetíró Hieronymus Ortelius és Istvánffy Miklós krónikái alapján tudjuk meghatározni. A korabeli beszámolók, levelek alapján dolgozó Ortelius 3000-re teszi az akcióban résztvevők számát, míg Istvánffy 1200 magyar, 1000 német gyalogosról és 500 lovasról, azaz 2700 főről tudósít. Tekintve, hogy a vállalkozásra a három környékbeli nagy várból, Komáromból, Érsekújvárból és Esztergomból vonták össze a katonaságot, a 2700-3000 fő körüli létszámot teljes mértékben reálisnak tarthatjuk.

A vár megrohanásának „forgatókönyvét” Pálffy jelentése szerint már május 22-én kora délután kidolgozták Almáson. A sereg szigorúan megszabott rendben éjfél körül indult meg Tata felé, ahová az izgalmas, de eseménytelen felvonulás után szerencsésen meg is érkezett.

Mivel a vár bevételének alapfeltétele a kapu berobbantása volt, az első legfontosabb feladat a petárda gondos elhelyezéséhez szükséges idő biztosítása volt. Ez a kényes és tegyük hozzá kockázatos feladat a törökül kiválóan beszélő Rácz Illésre és két kipróbált lovasára hárult. A török ruhába öltözött katonák bátran fellovagoltak a vár hídjára és szóba elegyedtek az őrséggel. Elmondták, hogy Győrből Budára küldték őket élelmiszerért. Most visszafelé tartanak, de mivel már hosszú ideje úton vannak, arra kérik az őrséget, hadd pihenjenek meg a vár alatt. Mivel Győrben valóban nagy hiány volt élelmiszerben, s a hajdúk is gyakran portyáztak Tata körül a kapuőrség nem találta sem szokatlannak, sem gyanúsnak az éjszaka közepén felbukkanó látogatók kérését. Miközben e beszélgetés zajlott Bernstein és emberei feltolták a vár hídjára azt a négykerekű kocsit, amelyre a petárdát rögzítették. Mivel éjszakára a vár csapóhídját felhúzták, a petárdát csak úgy tudták a kapuhoz illeszteni, ha valahogy áthidalták az állandó híd és a kapu közötti rést. Erre szolgált ez a speciálisan megépített hosszú kocsi, amelynek elülső részére a petárdát, a hátsóra pedig egy megfelelő ellensúlyt rögzítettek. Így, jóllehet az elülső rész a petárdával már a várárok fölött „lebegett”, a kocsi, a hátsó részen elhelyezett ellensúlynak köszönhetően nem vesztette el egyensúlyát, s nem zuhant az árokba.

A török kapuőr nem értette ugyan minek hoznak egy szekeret a hídra, de Pálffy lovasai megnyugtatták, csak azért van erre szükség, mert félő, hogy a kóborló hajdúk az éjszaka sötétjében még elragadják tőlük az értékes élelmiszert. Nos az éjszaka valóban sötét, az őr pedig igen álmos lehetett, mert már csak akkor fújt riadót, mikor Bernstein meggyújtotta a petárdát. Eztán pedig már csupán néhány pillanatra volt szükség ahhoz, hogy bekövetkezzen a robbanás. Az eredmény messze felülmúlta a várakozásokat, hiszen a petárda nem csupán a felhúzott hidat, hanem a mögötte levő kaput is szétszaggatta. Még szét sem oszlott a robbanás füstje, mikor húsz, a vallon lovas lövészek századából kiválogatott spanyol és vallon nemes rohant a vár hídjára. Az ő feladatuk volt, hogy egy előre elkészített „rohamhidat” vessenek át a várárkon, s ezen keresztül elsőként behatolva a várba addig tartsák a kaput, míg a rohamoszlop élén haladó 500 esztergomi hajdú meg nem érkezik. A hajdúkat Pezzen parancsnok német katonáinak válogatott osztaga követte. Ebbe az egységbe, mivel a kapuközben és a vár területén heves közelharcra lehetett számítani, kizárólag csak a kézitusában jártas pikások közül válogattak katonákat. Ehhez a támadáshoz azonban szokásos fegyverzetük, az 5-6 méter hosszú pika helyett alabárdokkal, és rövid lándzsákkal szerelték fel őket. A lövészeket és muskétásokat, hogy fegyverek izzó kanóca el ne árulja őket, a huszárokkal együtt a rajtaütést fedező külső őrláncba osztották be. Háromszáz, hordozható hidakkal és létrákkal felszerelt magyar gyalogos pedig, mint Pálffy írja „… a vár másik…” feltehetően nyugati oldalán a falakat megmászva igyekezett bejutni a várba. A robbanást követő néhány percben dőlt el a rajtaütés sorsa. Ha ugyanis a török őrségnek sikerült volna elállnia vagy eltorlaszolnia az amúgy nem túl széles kapuközt, a keresztények túlereje nem érvényesülhetett volna. Erre azonban – bár a mieink felkészültek rá– nem került sor, a rohamoszlop 500 hajdúja érdemleges ellenállás nélkül özönlötte el a várat. A készületlen török őrség szórványos ellenállását gyorsan és kíméletlen erővel fojtották el. Pálffy szavai szerint „… minden törököt aki védekezett és feleségével meg gyermekeivel együtt nem menekült a vár belsejében lévő toronyba, levágtak…” A várból mindössze tízen tudtak a tó felöli oldalon elmenekülni, de ezek közül is négyet az őrségbe rendelt huszárok elfogtak. A diadal azonban korántsem volt még teljes, hiszen a vár belső terét jórészt kitöltő palota épülettömbjét a törökök továbbra is tartották. Ennek kézre kerítése nélkül viszont a már elfoglalt külső védelmi öv tarthatatlan volt. Sajátos patthelyzet alakult ki. A törökök még nem vesztették el teljesen, a keresztények pedig még nem nyerték el teljesen a várat. A robbanás természetesen messzire elhallatszott, s így messzi vidéken híre ment a tatai harcnak. Jóllehet az idő sürgetett, Pálffynak mégis meg kellett várnia a hajnalt, hiszen a palota zárt tömbje elleni támadás sötétben nem sok reménnyel kecsegtetett. Pirkadatkor azután a bástyákon álló ágyúkat a palotára szegezték és annak rendje s módja szerint „hitre felkérték”. A törökök azonban abban reménykedve, hogy a robbanás és a csatazaj hangjára hamarosan felmentés érkezik, egyelőre nem akarták megadni magukat. Pálffy erre parancsot adott, hogy a német lövészek és muskétások létrák segítségével négy helyen rohamozzák meg a palotát. A törökök látván, hogy a helyzet komolyra fordul, immár szívesen átadták volna a várat, de a palotabeli gazdag zsákmány reményétől fellelkesült németek olyan hangos kiáltozással rohantak a falakra, hogy ezt már senki sem hallhatta. Kérdés persze, hogy az átláthatatlan, zűrzavaros helyzetben egyáltalán meg akarták-e hallani, hiszen a korabeli hadijog szerint a rohammal bevett várakban a katonaságnak joga volt a zsákmányhoz.

A palotabeli szórványos és lanyha ellenállás megtörése után Pálffyék azonnal hozzákezdtek a berobbantott kapu kijavításához. Ennek befejeztével a sereg elvonult, de tartva egy esetleges török ellenakciótól jelentős őrséget hagytak hátra. A várban maradt Pezzen parancsnok 450 német katonája, 300 hajdú és 25 huszár. A népes őrségnek nem sok félnivalója volt, hiszen az erősség bőségesen el volt látva fegyverrel, lőszerrel. Ráadásul május 23-án Komáromból megérkeztek az ágyúkhoz értő tűzmesterek és 30 szekérnyi élelem is. Tata, jóllehet egyébként a várrendszer másodvonalbeli elemei közé tartozott, 1597 májusában stratégiai fontosságra tett szert. Elfoglalásával ugyanis ismét biztonságossá vált a császári-királyi csapatok felvonulásában és ellátásában oly fontos szerepet játszó dunai víziút Komárom-Esztergom közötti szakasza. Emellett Esztergom helyzete is jelentősen javult, hiszen Tata eleste után immár viszonylag jó, és rövid szárazföldi utak kötötték össze Komárommal. A török kézen lévő Győr viszont – a források tanúsága szerint – igen nehéz helyzetbe került, hiszen Tata elvágta Budától és hátországbeli utánpótlási bázisaitól. A fenti körülményeknek köszönhetően Tata bekerült az 1597-es esztendő hadieseményeinek forgatagába. Birtoklása fontos tényezőként játszott szerepet Pápa sikeres visszafoglalásában, és Győr – egyelőre – sikertelen ostromában. Jelentőségének megnövekedését mi sem jelzi jobban, mint az, hogy 1597 októberében a török fősereg Tata ostrom alá vételével igyekezett elérni Győr felmentését.

A hadiesemények alakulása Tatát néha ugyan az érdeklődés homlokterébe emelte, de a vár szerepéről, jelentőségéről napjainkig nem született levéltári kutatásokon alapuló méltó feldolgozás. Ezért reméljük írásunk segít abban, hogy Tata történelmünkben az őt megillető helyre kerüljön, s mindenki előtt világossá váljon, hogy a XVI-XVII. század természetföldrajzi viszonyai között milyen fontos szerepet játszott a török elleni védelmi vonal és az ország megtartásában.